Nemrégiben csak úgy néztem a madarakat. Figyeltem a repülésüket. Figyeltem a mozgásukat, a légies, kecses működésüket, ahogy a szárnyaikkal egyre magasabbra és magasabbra szálltak. Olyan határtalan érzés lehet. Nincs plafon, nincs előre tervezett úticél, nincs definiált feladat, nincs elvárás – „csak” szabad szárnyalás. Aztán arra gondoltam, hogy hogyan tanulnak meg a madarak repülni: először tétovázva, egyenetlen mozgással, majd egyre egyenletesebb, magabiztosabb szárnycsapásokkal repülnek, szárnyuk kiterjesztve befogja a légteret. Szárnyalnak, siklanak, földet érnek, majd újra szárnyalnak. Olyan végtelen ez is, olyan határtalan.

Fejlesztő folyamataimban ennek a szárnyalásnak az érzetét szeretném átadni. Azt az érzést, hogy magáért a repülés élményéért is lehet repülni. Persze célok mindig vannak egy fejlesztő folyamatban. De a folyamat a lényeg, az abban való elmerülés. És ez lehet, hogy először nem mindenki számára komfortos élmény. Mert azt tanultuk, hogy legyenek céljaink, mindig tartsunk valahová, feleljünk meg az elvárásoknak, lássunk pontosan, tervezetten előre. És ebben a nagy rohanásban elfelejtünk szárnyalni – csak úgy, magáért az érzésért.

Coaching folyamataimban egyre gyakrabban teszem fel a kérdést az ügyfeleknek, hogy hova rohannak? Azt tapasztalom, hogy a kitűzött célok, a megszállottsággal hajtott sikerek komoly frusztrációt okoznak, görcsössé tesznek, és nem engedik, hogy a jelenben legyünk jelen. Vagyis mi történik? Gátoljuk saját magunk „repülési képességét.” És ezáltal a cél, a siker hajszolása erőfeszítés lesz. Szenvedés lesz szenvedély helyett. Még akkor is, ha a külvilág felé ezt nem akarjuk mutatni.

Milyen érdekes: a szenvedés és a szenvedély közti különbség csupán egy betű! A megélés közti különbség ugyanakkor hatalmas!

Az elvárások, a feltételek, az, „igen, de”-k, a „mi lesz, ha”-k olyan gátakat építenek, amelyek nem hagyják, hogy emberi utazásunkban szabadon, szárnyainkat kibontva szárnyaljunk. Meg kell tennem, így kell működnöm, birtokolnom kell, magasabbra kell jutnom – ismerősek ezek a gondolatok? Akár önmagunk, akár a környezetünk viszonyrendszerében? A legtöbb esetben mi magunk vagdossuk vissza a szárnyainkat, a hiedelmeinkkel, a nem megfelelő önértékeléssel (ide értem a túl- és alulértékelést egyaránt), a külvilágnak való megfeleléssel. És akkor ez az utazás szenvedés lesz. Amikor nem merünk tükörbe nézni, nem vagyunk képesek befogadni a visszacsatolásokat, amikor görcsösen, erőből nyomjuk le a másik fél torkán az igazunkat, akkor hiába látszik kívülről csillogónak a világ, az valójában szenvedés. Adott esetben be nem ismert, fel nem vállalt szenvedés.

Ha viszont szárnyaink, tehetségeink szárnyszélességét szabadon megnyitjuk a világ felé, a fejlődés irányába mozdulunk, függetlenül attól, hogy az délre visz, vagy északra, akkor megélhetjük a szenvedély élményét. Amikor kinyitjuk a tenyerünket, és nyitva is tartjuk, befogadóak és elfogadóak vagyunk, akkor a tér kiszélesedik, a lehetőségek tárháza kibontakozik. Akkor a magabiztosság érzése létrejön, ahogy a madaraknál is. És egyre magasabbra és magasabbra visz.

Hiszek a non-direktivitás erejében a coaching folyamatban. Sokat olvastam Rogers írásait a non-direktív működésről a segítő kapcsolatban. Rogers szerint az emberek legfőbb célja, hogy önmaguk legyenek. A segítő kapcsolatban az elsődleges feladat, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki, ahol az ügyfél biztonságban érzi magát, és amelyben teljes szabadságot élvez. Az alapvető cél, hogy megértsük az érzésvilágát, hogy elfogadjuk, és megteremtsük azt a szabad légkört, amelyben a gondolatainak, az érzéseinek és egész létezésének megfelelő mozgástere van. Ha e légkör biztosított, az ügyfél először azokat a maszkokat fogja levetni, amelyeket többé-kevésbé tudatosan visel. A segítő kapcsolatra támaszkodva tanulmányozza megélt élményeit, és feltárja a személyisége mélyében rejlő ellentmondásokat. Megtanulhatja, hogy melyek azok a viselkedései, érzései, amelyek nem valódiak, amelyek mögé el lehet bújni. Rájön, hogy az életét jelentős mértékben az irányítja, hogy mit gondol, milyennek kellene lennie, s nem az, amilyen valójában. Ahhoz, hogy azzá lehessünk, akik valójában vagyunk, el kell tudnunk távolodni a „milyennek kellene lennem” kategóriájától. Emellett óriási erők terelnek bennünket afelé, hogy megfeleljünk a „csavar a gépezetben” elvárásnak. Az integrálódás, az alárendelődés mindennapjaink velejárója – hiszen ezt várja el tőlünk az a szervezet, amelyben dolgozunk. Amikor az egyén megtanul szabadon „lélegezni”, egyre gyakrabban elutasítja, vagy megkérdőjelezi a vállalat, a szervezeti kultúra olyan elvárásait, amelyek egy adott alakra próbálnák gyúrni. Ez a megkérdőjeleződés a fejlődés folyamatában igaz lesz a családi, privát közegre is; az egyén megtanul kilépni az elvárások, a mások által támasztott elvárások rendszeréből, és lépéseket tesz az önirányítás felé. Úgy tud önmaga lenni, ha megtalálja az érzéseiben és cselekedeteiben rejlő egységet és harmóniát és kevésbé fog félni a saját reakcióitól. Úgy érzi, hogy az értékítéletei formálásának színtere az ő belső világa. Felismeri, hogy a jó választás az ő belső választása. Az egyetlen fontos kérdés az lesz számára: Úgy élek-e, hogy az számomra teljesen kielégítő? Úgy élek-e, hogy teret adok a szabad szárnyalásnak?