Reakciók helyett – út az ismeretlenbe
„Vannak ismerten ismert tényezők: ezekről tudjuk, hogy ismerjük őket. Vannak ismerten ismeretlen tényezők: ezekről jelenleg annyit tudunk, hogy nem ismertek. Léteznek azonban nem ismerten ismeretlen tényezők is, olyanok, amelyekről nem tudjuk, hogy nem ismerjük őket.” (D. Rumsfeld- USA védelmi miniszter, 2002)
Rohantunk, cselekedtünk, pótcselekedtünk, ritmusban voltunk, gyorsan és hatékonyan akartunk működni. Ez jellemezte társadalmunkat az utóbbi évtizedekben. Most azonban valami ezt megállította. A rohanás helyett bezártság, a cselekvés helyett elbizonytalanodás jellemző így 2020 márciusában, ahol a meteorológiai tavasz küszöbén beköszöntött a tél. Ahol krízishelyzet van. Csupa furcsa jelenség. Nem a megszokott sémák. Más. Eltérő. És főleg ismeretlen. Az eddigi tudásunkkal nem feltétlenül kezelhető.
Hogy mi ez az ismeretlen világ? És mit tudunk ezzel kezdeni? Hogyan tudunk ebben benne lenni? Hogyan tudunk erre reflektálni?
Nagy nyomás alatt vagyunk és ebben a helyzetben erős a késztetés a gyors cselekvésre: hogy gyorsan megoldást találjunk, hogy kontroll alatt tartsuk a helyzetet.
Talán egy dologról megfeledkezünk: hogy megálljunk egy pillanatra, és megnézzük, hogy amit teszünk, az mennyire illeszkedik a minket körülölelő rendszer dinamikájához. Az erős küzdésben vagy éppen az ellenállásban, a teljes kontrollra törekvésben nem vesszük észre, hogy mi is az, ami ITT és MOST van. Hogy nem feltétlenül az erőlködés vezet eredményhez, hanem éppen az, hogy ebben a helyzetben ránézünk a „nem ismerten ismeretlen” világra. Észrevesszük, hogy a korábbi tapasztalatok nem feltétlenül működnek, hogy a megszokott sémáink nem vezetnek eredményre, hogy egyre kevésbé megjósolható a jövő. Dinamikusan változó, jelen helyzetben kaotikussá váló világunkban olyan összetett, egymásra ható folyamatoknak vagyunk szemtanúi, amelyek nagyfokú bizonytalanságot hoznak létre bennünk. És ebben a krízishelyzetben keressük a kapaszkodókat és a biztonságot.
Milyen kapaszkodóink lehetnek?
- Felelősségvállalás önmagunkért és másokért
Amire ebben a helyzetben igazán ráhatásunk van, az a saját felelős döntésünk arról, hogy hogyan vigyázunk magunkra és szeretteinkre. A problémamegoldás kényszere túl gyors és önző cselekvésre sarkallhat bennünket, ahelyett, hogy alaposan átgondolnánk a tetteinket. Fontos figyelnünk saját mentális és fizikai állapotunkra, mert csak így tudunk biztonságot nyújtani azoknak, akiknek erre nagy szüksége van. Azok vagyunk, amit teszünk!
- Az időhöz való viszonyunk átértékelése
Az időhöz való viszonyunkat az határozza meg, hogy ki az idő birtokosa. Amíg a normál munkarendben éltük az életünket, a szervezet ellenőrzése alatt tartotta az időt. Erős időprés alatt voltunk. Most, hogy a legtöbb ember az otthonából kényszerül a munkáját megszervezni, ami mellett az élet alapvető működését is meg kell szervezni, olyan, mintha még kevésbé lenne időnk. Pedig most lehetünk mi a saját időnk birtokosai – amit ha jól szervezünk, nagyon értékessé tehető. Ha egy kicsit lassítunk a száguldás helyett, megélhetünk olyan élményeket, amelyeknek van ideje mélyebben hatni ránk. Valahol hallottam ezt a gondolatot: „ha gyorsabban akarok haladni, akkor le kell lassítanom.”
- Reakció helyett adekvát válaszok
Amikor félünk, az okozhat bennünk bénultságot, cselekvésképtelenséget, falakat emelhet, és önkorlátozó mechanizmusokat indíthat el. A félelem révén erőteljesen manipulálhatóak vagyunk – kapaszkodunk mindenbe, ami látszatra biztonságot jelent. De vajon ez a biztonság valós? Vagy egy olyan illuzórikus biztonság, amelyet azért hozunk létre, hogy védjük magunkat? Ezek a biztonságnak tűnő dolgok és helyzetek csapdába zárnak, és elveszik az esélyét annak, hogy figyelmünket arra fordítsuk, ami fontos, és egészséges módon reagáljunk a lehetőségekre.
A félelem természetes velejárója az ismeretlennek, de szorongás és félelem közepette nehezen tudunk adekvát válaszokat adni, ugyanis figyelmünk fókusza a negatív érzéseken van, nem tudjuk megkülönböztetni a realitást az irrealitástól. Fordítsuk hát figyelmünket arra, amire ráhatásunk van, ami valójában fontos – így lesznek adekvát válaszaink!
„Szorongásainkat nem a jövőn való töprengés, hanem a jövő befolyásolására irányuló vágyunk okozza.” (H. Prather)
