Amikor úgy érezzük, hogy eltávolodunk a tudásunk lényegétől, és csak a sablonok mentén működünk, annak lehet oka az, hogy az elménk túlságosan tele van. Tele van berögzült gondolatokkal, hiedelmekkel, erős kognitív elemekkel. Ilyenkor a legmélyebb gondolatainknak nincsen mozgástere, nem férünk hozzá a mélyebb tudati rétegekhez, és megrekedünk egy bizonyos tudatossági szinten.

Az elme érzés helyett tárol, megértés helyett rendezget, okokat és magyarázatokat keres. Az elménkben mélyebb szintre jutni tudatossággal lehet. Nem tárolással és rendezgetéssel, nem a félelmeink, kételyeink és hiedelmeink ismételgetésével. Hanem azzal, hogy megengedjük magunknak, hogy a tapasztalásainkat olyannak fogadjuk el, amilyenek, és teljes mértékben jelen legyünk abban, amit átélünk. És ezt az átélést tudatosítsuk.

Életünk érzelmi mintázatai, rögzült szokásai nagyon erősek. A legtöbb esetben azért ragaszkodunk hozzájuk, mert szükségünk van rájuk a túléléshez és biztonságot adnak, bár inkább látszatbiztonságot – viszont ez a benne tartó erő.

Életünk során mindannyian elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor ezek a minták, rögzült szokások mérgezővé válnak, blokkolnak bennünket a továbblépésben, abban, hogy valódi, teljes életet éljünk. A menekülés a helyzetek elől lehet, hogy valaha megmentett minket a fájdalomtól, mostanra azonban a fájdalom forrása lehet. A hallgatás, a némaságba burkolózás lehet, hogy valaha megvédett minket, mostanra azonban egy örvénylő csapda lehet, és eltávolíthat minket azoktól, akik fontosak nekünk. A konfliktuskerülés, amelynek révén korábban kimaradtunk a tűzvonalból, mostanra a valódi kapcsolódások útjában állhat.

A hiteles és szabad életre való képesség feltétele, hogy merjünk szembe nézni azokkal a mintázatokkal és rögzült működésekkel, amelyek már nem támogatnak bennünket a továbblépésben, hanem egyre rombolóbb szinten fejtik ki hatásukat mind önmagunkra, mind a kapcsolatainkra.

Belső történéseink, mélyen bevésődött hiedelmeink, érzelmi és viselkedésmintáink sokszor elhomályosítják vagy torzítják a tudat tisztaságát. Csak úgy tudunk ebből kiszabadulni, ha felismerjük, hogy képesek vagyunk a jelenbe hozni a fókuszt, a helyzetet el tudjuk ismerni olyannak, amilyen, kiszakítva a hiedelmeink, értékítéleteink hálójából.

Ehhez nélkülözhetetlen erőforrásunk a tudatosság, annak egy olyan szintje, amely a jelenben tart bennünket, és amelyben képesek vagyunk a valóságot tisztán látni, arra fókuszálva, ami van. A tisztánlátáshoz az is szükséges, hogy képesek legyünk eltávolodni az aktuális érzelmi vagy tudati állapottól, amelyben megrekedtünk, és egy szélesebb, ugyanakkor mélyebb perspektívából tekintsünk a helyzetre. Ehhez azonban döntést kell hoznunk – azt a döntést, hogy elengedjük a biztonságot.

A tudatosság révén képesek vagyunk a múltból hozott mintáink, rögzült szokásaink csapdájából kikerülni, észrevesszük annak gátló és romboló hatásait, és a jelen helyzetet annak valós idejű kontextusában éljük át.

Ehhez a programozott, robotszerű működésből ki kell lépnünk, mégpedig úgy, hogy elkezdjük figyelni magunkat, észrevesszük a sablonok mögött rejlő érzéseket, gondolatokat, reakciókat. Elkezdünk befelé figyelni, őszintén és tisztán. Ez a tudatosság az út afelé, hogy merjünk ismeretlen vizekre evezni, merjük megengedni magunknak az életből jövő pozitív élményeket, merjük felvállalni az előrevivő, szeretetteljes kapcsolódásokat.

Ez nem minden esetben megy belülről; van úgy, hogy csak egy külső visszajelzés, egy kudarc vagy egy veszteség hozza felszínre – és akkor is csak akkor indul el ez a mélyebb tudatosság, ha hagyjuk és engedjük.