Minden emberi kapcsolódásban, szinte minden hétköznapi helyzetben tudatosan vagy tudattalanul elvárások és megfelelések hálója vesz körül bennünket. Van, akinek ez biztonságot ad, van, akit megfojt. Van, aki építi az elvárások hálóját, van, aki arra törekszik, hogy kilépjen belőle.

Amikor megosztjuk másokkal nehézségeinket, problémáinkat, vágyainkat, akkor gyakran iránymutatásokat, instrukciókat, tervet kapunk másoktól, amelyek irányítják gondolkodásunkat, és lekötik energiáink nagy részét azáltal, hogy vagy tagadjuk őket, vagy eleget teszünk nekik. A vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelés egy ördögi kört hozhat létre az életünkben, és megfoszthat bennünket attól, hogy hozzáférjünk belső énünkhöz. Amikor nem azt mondjuk, amit gondolunk, nem azt tesszük, amit érzünk, hanem a környezet elvárásainak próbálunk megfelelni, akkor egy olyan zárt rendszerben mozgunk, amely ugyan biztonságos lehet, de gátja a fejlődésnek. Biztonságos abból a szempontból, hogy általa belesimulhatunk abba a világba, ahonnan az elvárás érkezik, általa nem konfrontálódunk, csökken a kiszolgáltatottság érzése, ugyanakkor elveszítjük a kapcsolódást valódi énünkkel. Ezáltal olyan kérdések cikázhatnak a fejünkben, hogy ki vagyok én és mit is szeretnék valójában az életemtől?

A környezetünkből érkező minden nyomáson és elváráson, minden finom iránymutatáson és terelgetésen túl a következő lépés azonban ismeretlen, felfedezésre vár. Ez a felfedezésre váró világ önmagunk megismeréséről szól, amelyben rezonálni kezdünk arra, hogy mik a belső megérzéseink egy helyzetben, amikor meg merjük kérdőjelezni, hogy a másoktól érkező elvárások valóban jó irányba visznek-e bennünket, amikor merünk őszinték lenni önmagunkhoz. Adott esetben merünk lázadni és merünk szabadabban gondolkodni, és ráhelyezkedünk a szabadság hullámára. Ehhez bátorság kell.

Bátorság, hisz erős gátként jelen van a megfelelni vágyás, a kapcsolatrendszerünkbe berögződött elvárások, a megkötött kompromisszumok, a vágy az elismerésre, valamint a megszokások és a rutinok. A szokások csökkentik az éberségünket, az élményeink lerövidülnek és összefolynak, és veszélyesen könnyen tesznek fásulttá a saját létezésünkkel szemben. A szokások csökkentik az önkontroll bevetésének szükségességét. A szokásainkat követve nem hozunk döntéseket, csak tesszük, amit tenni akarunk, ráadásul stresszhelyzetben a szokások megnyugtatnak. Ezek a gátak napi szinten jelen vannak az életünkben, és nem könnyű ebből kitörni. Tudatosság szükséges hozzá.

Kitörés ebből akkor lehetséges, ha tudatosan elkezdünk figyelni a megérzéseinkre, elkezdünk figyelni például a testünk reakcióira, és elkezdjük keresni a belső válaszainkat ahelyett, hogy a megszokások, a rutinok mentén a biztonságos utat választanánk.

Minden új helyzetben – amelybe beleengedjük magunkat – megvan a szabadság élménye, amelyen érdemes átmenni. Minden alkalommal, amikor kilépünk ebből az ismerős térből, ott van az újhoz való szükségszerű alkalmazkodás. Ez minden tanulás kapuja. Nem kell félni tőle, és nem kell túl nagy erőt tulajdonítani neki. Keresni érdemes azt a szabad utat, amelyet nem fojtogat az elvárások rendszere, és végig kell menni ezen az úton. Az utat nem csak az határozza meg, hogy szembenézünk-e azzal, ami jön, hanem az is, hogy az egész lényünkkel végigmegyünk-e rajta. Így férhetünk hozzá belső energiáinkhoz, és így kerülhetünk kapcsolatba valódi önmagunkkal. Ez döntés és felelősségvállalás.

Állj meg kicsit, adj magadnak időt arra, hogy befelé figyelj és átgondold a következő kérdéseket:

• Kinek szeretnék megfelelni és miért?
• Mennyire vagyok a szokásaim rabja?
• Mi kell az elengedéshez és a változáshoz?
• Milyen erős az ellenállásom és mit véd?
• Mennyi valós felelősséget vállalok a saját életemért és döntéseimért?
• Mi az én felelősségem a kapcsolataimban?
• Mennyire figyelek a belső jelzésekre, megérzésekre?
• Döntök?