Ha egy színt kéne párosítanom a szomorúsághoz, akkor a szürke valamelyik árnyalatát választanám; ha egy hangot, akkor azt mondanám, hogy csendes. A szomorúság egy olyan autentikus érzelem, amelyet általában valamilyen veszteség vált ki, és csendesen, mélyen szürkévé alakítja a napjainkat. A veszteség – bármilyen pici legyen is – mindig gyásszal jár, amihez szorosan kapcsolódik a bánat. A veszteség lehet kapcsolati veszteség, lehet a magunkba, vagy másokba vetett remény elvesztése, lehet a munkánk elvesztése, a hitrendszerünkben, a környezetünkben való csalódás és sorolhatnám. Az elmúlt egy év sajátos helyzete sok veszteséget hozott a legtöbbünk számára.
A szomorúság csendessége lehetőséget ad arra, hogy befelé forduljunk, mélyebbre menjünk, teret engedjünk a megélésének, hogy általa fejlődhessünk.
Vannak azonban, akik nem a csendességet választják, hanem a rideg, robotszerű működést, kapaszkodást a rutinokba; vannak, akik tettetett jókedvvel álcázzák a szomorúságukat, és vannak, akiknél egyfajta érzelmi tompaságként jelenik meg. Ők azok, akik valamiért nem képesek kapcsolódni saját belső világukhoz.
Érdemes megfigyelni, hogyan reagálnak az emberek mások szomorúságára. Az egyik reakció a „légy erős” üzenet – ami nemhogy segítséget nem nyújt, hanem éppen arra bíztat, hogy rejtsd el a szomorúságod. A másik reakció, hogy „nem beszélünk róla, mert magánügy” – ez sem visz előre senkit. Ugyanis a szomorúságunk képes oldódni, ha megosztjuk másokkal, ha kisírjuk magunkat. Igen, ez segít. Minél inkább elnyomjuk magunkban a szomorúságot, annál kevésbé hiteles módban működünk. Minél inkább szerepet játszunk az életünkben, annál kevésbé leszünk hitelesek mások felé, és önmagunk felé is. Amikor lenyomjuk magunkban ezt az érzést, akkor olyanba próbálunk kapaszkodni, amiről az eszünkkel tudjuk, hogy már nem a miénk. A szomorúság elfojtása rövidtávon segít abban, hogy távol tartsuk magunktól a negatív gondolatokat, hosszú távon azonban óriási mentális energiákat emészt fel.
A szomorúság lélektani hátterében a kötődés áll. Kötődni szeretnénk. A kötődés azonban függőséget hoz létre, amiben benne rejlik a veszteségtől való félelem. Ezen félelem ellen védekezhetünk úgy, hogy még szorosabbra próbáljuk kötni a kötődés csomóját – sajnos ez legtöbbször magához a veszteséghez vezet. A másik védekezési mód a struccpolitika. Amikor érezzük, hogy sérült a kötődés, hogy pl. a számunkra fontos ember elkezdett eltávolodni, sorban jönnek az intő jelek, de homokba dugjuk a fejünket, mert gyávák vagyunk szembenézni a helyzettel, vagy sokszor leginkább önmagunkkal.

A szomorúság végessége
Azt mindannyian tapasztaltuk már, hogy a szomorúság véges. És ez jó hír! A szomorúságnak mindig van egy kiváltó oka, ami az elengedésre és veszteségre figyelmeztet. Ugyanakkor a végessége arról is szól, hogy eljött az idő valami újnak a beengedésére. A végesség ténye azt is megmutatja számunkra, hogy ha a szomorúságunk tartósan fennáll, és az átmeneti negatív érzelem tartós negatív hangulattá válik, az figyelmeztető jel! A szomorúság változatos formába jelenik meg: az elhagyatottság, a reménytelenség érzésétől kezdve a csalódáson, az összetört szíven át a depresszív hangulatig.

Hogyan kerülhetsz barátságba a szomorúságoddal?

1. Figyeld a veszteség „tárgyához” való kötődésedet: nem tarthatsz meg semmit, ami már nem tartozik hozzád!
2. Engedj teret a szomorúságodnak!
3. Sírj, ha arra van szükséged! A sírás minden közhiedelemmel szemben nem szégyen! A sírás olyan megkönnyebbülést hozhat, ami után új szemüvegen keresztül tudod nézni a helyzetet!
4. Beszélj róla, ha arra van szükséged! A mások értő figyelme kincs lehet!
5. Gyászold meg a veszteséget, úgy, ahogy jól esik! És addig, amíg jól esik! Tudni fogod, hol van a vége.
6. Tudd, hogy a szomorúság az elengedés munkája mellett egy új dolog beengedését is jelentheti – légy nyitott!

Mit taníthat nekünk a szomorúság?
Minél inkább megengedjük magunknak a szomorúság csendes megélését, annál közelebb kerülünk önmagunkhoz, annál nagyobb lesz az önmagunk iránt megélt empátiánk. Ez pedig abban segít, hogy egy mélyebb szinten tudjunk rezonálni egy másik ember szomorúságára.
A szomorúság mélységet és gyökeret ad az önmagunkhoz való kapcsolódáshoz. A szomorúság híd az elfogadás felé. Az elfogadást azonban megelőzi az elengedés, amit nem célszerű sürgetni. Az elmúlást, a veszteséget érdemes meggyászolni, és érezni fogjuk, hogy mikor jött el az a pont, amikor már nem ragaszkodunk a veszteségünk tárgyához. Ez lesz az első lépés az elfogadás felé. De ez a folyamat mindenkinél más és más.

Szerző: Dr. Lakner Szilvia vezető tréner-tanácsadó, coach