A szégyenről nem lehet beszélni!  Vagy mégis?

„A szégyen nem bírja, ha szavakba öntik. Ha kibeszélik, rögtön sorvadni kezd” – vallja Brene Brown szégyenkutató. Talán meglepő ez a gondolat, és megfordulhat a fejedben, hogy a szégyenről nem szabad, és nem is illik beszélni. Mert pont ettől szégyen a szégyen. Márpedig én most írok a szégyenről, és 4 okból teszem ezt:

• Egyrészt a szégyen egy univerzális érzelem – mindenkinek van. Hisz titkai mindenkinek vannak, de az nagyon nem mindegy, hogy mennyit rágódunk rajta. A szégyen saját érzéseink fokától függ. Ebből fakadóan lehet az életünkben megjelenő természetes, átmeneti érzés, de válhat bénító, pusztító érzéssé, amihez nagyon erős önvád párosul.
• Másrészt a szégyen egy önértékelési érzelem, és szorosan kapcsolódik a referenciakeretünkhöz. A referenciakeret azt jelenti, hogy van egy képünk arról, hogy a világban mi a helyes, mi az értékes, és mi nem, mik a velünk szemben támasztott (vélt vagy valós) elvárások, milyen az elvárt, az ideális, és a nem kívánt énképünk magunkról. Ez a referenciakeret az, amelynek fényében megítéljük saját működésünket, cselekedeteinket, ami hatással lesz az önértékelésünkre. De vajon ez a referenciakeret fix, vagy alakítható?
• Harmadrészt félünk beszélni a szégyenről. Félünk, mert szégyen esetén a fókuszunk önmagunkon van: magunkat tartjuk elfogadhatatlannak. Azt éljük meg, hogy nem olyanok vagyunk, amilyenek lenni szeretnénk, nem tudunk megfelelni az elvárásoknak. Emiatt a szégyen érzéséhez azonnal párosul a szorongás és a harag (ez utóbbi leginkább önmagunk irányába), ami még inkább gátol abban, hogy beszéljünk a szégyenről.
• Negyedrészt a szégyen a legnagyobb terjedési sebességgel bíró érzelem. A legkönnyebben generalizálódik az életünkben, és ebben gyökerezik a kisebbrendűség érzése is.

A szégyen-spirál

A szégyen ereje abból fakad, hogy kimondhatatlan. A titkolózás, az elhallgatás és az ítélkezés a szégyen melegágya. A szégyen fájdalmas érzés – olyankor éljük meg, amikor azt érezzük, hogy viselkedésünk és működésünk, vagy akár a személyiségünk nem felel meg annak a társadalmi elvárásnak, amit általánosan elfogadott normának, erkölcsnek vagy értéknek hívunk. Ez az érzés aztán elkezd mélyülni, és társul hozzá a zavarodottság, az aggodalom, kialakul a kisebbrendűségi komplexus, ami beindítja az önvádat, az önostorozást, így eljuttat akár a teljes kapcsolati elszigeteltségig. Ha mások megítélnek bennünket, akkor értéktelennek, kevésbé szerethetőnek éljük meg magunkat – a szégyen ugyanis mindig önmagunkra irányul. Ez a szégyen-spirál egyre mélyül, és gátló mechanizmusok sorozatát indítja el: görcsössé tesz, blokkol, megbénít, kényszerpályákon tart (pl. megfelelési kényszer), tehetetlenné tesz, elszigetel, és hosszú távon megbetegít. Ezért nagyon fontos, hogy megállítsuk ezt a spirális hatást! Nézzük, hogy mit tehetünk?

Hogyan kerülhetsz barátságba a benned lévő szégyennel?

• Fogadd el, hogy a szégyen érzése természetes, de fájdalmas!
• Beszélj róla, de légy tisztában azzal, hogy kockázatos stratégia az önfeltárás, ezért csak számodra érzelmileg biztonságos környezetben tedd meg!
• Figyeld meg tudatosan, hogy amint beszélsz róla, veszít az erejéből, és felszabadít! Adj időt magadnak ennek a megélésére!
• Érzékeld, hogy a másokkal való megosztás empátiát és elfogadást hoz! Az empátia kapcsolat: egy híd, amely átvezet az együttérzéshez, a másokkal való kapcsolódáshoz.
• Engedd meg magadnak, hogy hibázz, hogy tévedj!
• Légy kedves magaddal! Ne ragassz magadra „szégyen-pecsétet”!

Mit taníthat nekünk a szégyen?

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a szégyen egy olyan fájdalmas érzés, aminek megélésekor sebezhetőnek, sérültnek érezzük magunkat, ami magával hozza azt a megélést, hogy nem vagyunk méltóak a szeretetre és az összetartozásra, akkor ez segíthet abban, hogy határt szabjunk annak, hogy mennyi teret engedünk ennek az érzésnek az elmélyülésére.  A sebezhetőségünk felvállalásának kulcsa, hogy a szégyennel szemben ellenállókká váljunk. Ennek első lépéseként gátat kell szabni annak, hogy kétségbe vonjuk és leértékeljük magunkat. Ne írjunk önvádló gondolatokat a képzeletbeli „szégyen-pecsétre”, hanem fogadjuk el, hogy mindannyiunkban van jó és rossz, fény és árnyék. Záró gondolatként álljon itt Leonard Cohen Himnusz című dalának refrénje: „… Engedd el a tökéletesség élményét. Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a fény.”

Szerző: Dr. Lakner Szilvia vezető tréner-tanácsadó, coach