Bekapcsoljuk a rádiót – egyszerre három-négy ember beszél, egymás szavába vágva, nulla figyelmet szentelve a másiknak. Cél, hogy saját gondolatait, véleményét kimondja, elmondja, lenyomva és túlkiabálva a másikat.

Bemegyünk a munkahelyünkre – és azt tapasztaljuk, hogy mindenki érvényesülni szeretne, amihez az embereknek egyre hangosabbaknak kell lenni, hogy észrevegyék őket, egyre önzőbben kell viselkedniük, adott esetben átgázolva a másik emberen.

Ránézünk az üzleti világra – és azt látjuk, hogy azokat ez embereket emeli fel a hatalom, akik egyre hangosabbak, akik mindenhova benyomják magukat, akiktől hangos a sajtó, akik kitüntetéseket, díjakat nyernek nem feltétlenül az érdemeik alapján, hanem mert elég hangosak.

Bemegyünk egy bevásárlóközpontba – szól a zene, olyan hangerőn, hogy csak a saját hangerőnk felcsavarásával értjük meg egymást.

Hazamegyünk a munkából – és a csend helyett szólnak a multimédiás eszközök, hisz ha nem így lenne, sokkélményként élnénk meg a hirtelen ránk zuhanó csendet.

Csoda, hogy elfáradunk ebben? Csoda, hogy egyre nagyobb igényünk van a csendre, a hallgatásra, a minőségi figyelemre?

Fülsüketítően zajos világban élünk, amely egyre többünk számára egyre fárasztóbb. A legalapvetőbb kommunikációs fogalomtárban beszélünk kódról, adóról, vevőről, csatornáról és zajról. A kód, az információforrás egyre zavarosabb, egyre bonyolultabb, és sok esetben egyre manipulatívabb üzenettartalommal rendelkezik. Az adó, a kódoló oldalon azt tapasztaljuk, mintha mindenki csak adni akarna, függetlenül attól, hogy van-e vevő, van-e érdeklődés a másik oldalon. A jel és a zaj egybemosódik, túl sok a közlés, és túl kevés a figyelem, egyre nagyobb a nem tervezett torzulás a kommunikációs folyamatban A szünet, a csend egyre kínosabbá válik, ezért nem hallgatunk, hanem inkább kényszeresen beszélünk.  Az extrovertáltság világában élünk – azt üzeni ez a világ, hogy mutasd meg magad, légy látható mindig, kapcsolódj – felszín és szélesség jellemzi ezeket a törekvéseket. Ez nem jelenti azt, hogy erre nincs szükség. De csak ezt megélni felszínesség, mennyiség és szerepjáték.   

Mire érdemes törekedni ehelyett? Minőségi kapcsolatokra, valódi, belső megélésre, tiszta csendre és értő, a másikat valóban megtisztelő figyelemre és hallgatásra.

Gyakran tapasztalom a coaching folyamataim során, hogy az ügyfelek egyre inkább ezekért a dolgokért jönnek: hogy lelassulhassanak, hogy a fejlődési, változási folyamataikban belső, mély tapasztalást szerezzenek, hogy valakitől valódi figyelmet kapjanak, hogy meghallgassák őket.  Mégis nagyon különbözőképpen élik meg ezt, aminek hátterében az áll, hogy a fejlődéshez nem elég csak a „fejlődési szándék”. Akiben csak a fejlődési szándék van, az az előrelépésben konkrét eszközöket akar, sürgeti a fejlődést, nem kíván a mélybe nézni, nem mer kockázatot vállalni. Ők azok az ügyfelek, akik erősen célorientáltak (ami alapvetően jó), keményen ragaszkodnak ezekhez a célokhoz, nagyon szívósak és kitartóak, de ez általában olyan merevséggel és sürgető eredményorientáltsággal párosul, ami gátja lesz a valódi fejlődésnek. Ők azok, akik nem szeretik a coaching folyamatban a nagy erővel bíró csendet, nem szívesen veszik a visszacsatolást, nem is nagyon tudnak vele mit kezdeni, hisz a korlátolt, önző világukba ez nem fér bele.  

A fejlődési szándék mellett szükség van a „nyitottság szándék”-ára. A nyitottság biztosítja a fejlődési folyamat áramlását: amikor figyelünk az apró jelekre, amikor észrevesszük a külvilág jelzéseit, amikor nem félünk csendben maradni, amikor befogadóak vagyunk, amikor nem akarunk rohanni, hanem merünk megállni és mélyre nézni, és amikor elfogadjuk, hogy a fejlődési úton bármi megtörténhet – olyan is, ami fájdalmas, ami megérint, amivel dolgunk van, még ha eddig jó mélyre el is rejtettük magunkban.

Egy köznapi mondás szerint: „A jóisten egy szájat és két fület adott nekünk. Ezzel valami lényegeset akart közölni: ha az emberek kétszer annyira figyelnek, mint amennyit beszélnek, akkor van rend a világon.” Azonban nem mindegy, hogy milyen a hallgatás minősége. Multifunkcionális világunkban mindannyiunkat jellemez egyfajta mentális megosztottság, ami lehetővé teszi, hogy ne minőségi módon figyeljünk, de amikor rákérdeznek, mégis vissza tudjuk idézni, amit a másik mondott. Ez azonban veszélyes, és nem biztosítja a valódi, értő figyelmet. Az ugyanis mélyebbről építkezik: általában annyira halljuk meg valójában a másikat, amennyire önmagunk valójában élünk, érzünk, amennyire önmagunkat is meghalljuk. Carl Jung megfogalmazása szerint szükség van a „valódiság energiájára”.  A valódiság energiája arra utal, hogy amikor önmagunk vagyunk, az mindig olyan különleges energiákat szabadít fel, amely minden szándék vagy tervezés ellenére hat mindazokra, akik kapcsolatba kerülnek ezzel a valódisággal. És ha megéljük a valódiság érzését, akkor a közlés kényszere helyett képesek leszünk értő módon figyelni, és nem arra használjuk a mentális energiánkat, hogy megpróbáljunk megérteni másokat, hogy helyesen viselkedjünk, jó válaszokat adjunk. Az értő figyelem első lépése, hogy önmagam felé figyeljek, ami utat nyit másokhoz is.  

Mivel azonban a zajok, a közlések és az elfoglaltságok világában élünk, ahol mindig kell valamit tenni, és ez kialakít egy állandó cselekvéskényszert, ami sok esetben pótcselekvés, amivel igazoljuk önmagunk számára, hogy életben vagyunk. Ez azonban gátat szab annak, hogy a tudatunknak engedélyt adjunk arra, hogy igazán befelé figyeljen.  Igazán és minőségi módon. Nem az a befelé figyelés, hogy belső párbeszédet folytatunk önmagunkkal, bántjuk magunkat, gondolatban vitatkozunk más emberekkel, újrajátszunk helyzeteket, agyalunk a „mi lett volna, ha…” típusú helyzeteken, próbáljuk kezelni a félelmeinket, sérelmeinket. Ha ezt tesszük, akkor az erős külső zajok mellé felerősítjük a belső zajokat is. Miért tesszük mégis sokszor ezt? Mert így lehetőséget teremtünk magunknak arra, hogy elkerüljük, amivel nem akarunk szembesülni, hogy ne vegyük észre valódi működésünket, és ne érezzük a valódi érzéseinket.

Amikor használjuk a csend erejét, akkor a tudatunk egy mélyebb szintjére engedjük magunkat, és nem csak azzal szembesülünk, hogy vannak érzéseink, hanem képesek vagyunk átérezni őket, hagyni, hogy átjárják a teljes lényünket, legyen ez bármilyen nehéz vagy küzdelmes. Csak ebben az elmélyült csendben, önmagunkra figyelve leszünk képesek a csend valódi erejét használni belső fejlődésünkhöz.  Ha igazi csendben vagyunk, akkor képesek vagyunk elfogadni az ezzel járó bizonytalanságot, jelen van a „nyitottság szándéka”, hogy bármi lehet, bármi előjöhet. Képesek vagyunk hinni önmagunkban és ezáltal létrejöhet az egyéni integritásunk.

És ez nehéz, tudom. Hisz egy olyan világban élünk, ahol a státuszunk, a munkánk, a vagyonunk, a megjelenésünk, a kapcsolataink az, ami meghatároz bennünket. Vagyis ezt hisszük, és a világ keményen ezt is üzeni. Pedig az igazi értékek nem kívül vannak, hanem belül. A mélyben, a csendben és a minőségi figyelemben. Ne féljünk csendben lenni!