Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy életünk színházában valami furcsa dolog történik. Zűrzavart érzek, és egyre több fejlesztő munkámban is felszínre kerül, hogy a vezető, az ügyfél, a felnőtt nő, férfi megkérdezi, hogy akkor most ki is ő valójában? Van valódi arcunk? Vagy csak a maszkokat cserélgetjük? Kit is rejt valójában az álarc? Mi van a jelmez mögött?
Coaching folyamatokban használható eszköz a hagymamodell, amely azt mondja, hogy mindannyian egy hagymához hasonlítunk. A „külső héj” viselkedésünk legnyilvánvalóbb jegyeit mutatja, és ahogy egyre beljebb haladunk, egyre rejtettebb, egyre nehezebben megismerhető, de ugyanakkor egyre mélyebb, egyre igazibb énünk tárul elénk. Egy most zajló coaching folyamatomban egyik ügyfelem azt mondta, hogy nagyon erős érzéseket keltett benne az egyre mélyebb rétegek feltárása, ugyanakkor hiányérzet támadt benne. Mégpedig, hogy fejtegetjük egyik héjat a másik után, de a hagymának nincsen magja. Akkor hol van a legbelső mélység? Jó kérdés!
Ellentmondásos érzéseim vannak. Gyakran halljuk, hogy életünk minden területén szerepet játszunk, és ezek a szerepek egy idő után – főleg, ha túl sokáig vagyunk benne – személyiségünk részévé válhatnak. Valószínűleg ez egy bizonyos pontig rendben is van. A szülői elvárások, a munkahelyi megfelelés, az adott pozícióhoz, szerephez társuló valós vagy vélt elvárás sokakat arra késztet, hogy szerepeket játsszanak, és adott esetben még élvezik is ezt a színházat, vagy adott esetben ez a túlélés eszköze. De hol van az a pont, amikor ez már romboló, akár az egyénre, akár a környezetére nézve?
Tanácsadói, coach tapasztalataim alapján a vezetői ranglétra egyre magasabb szintje felé haladva ezek a szerepek nagyon erős energiákat visznek el, és ezáltal elvonják az energiát az egyén valós önmagáról. Valahol elcsúsznak a valós értékek: tényleg egy pozíció, egy státusz, egy drága kosztüm, öltöny, egy menő autó, egy magasan pozícionált partner adja meg a valós értékünket? Biztosan erre is szükség van, hisz a világ ilyen. Kívülről szemlél, ítél, elítél, megítél, elutasít, elfogad. És ennek okán vannak, akik hajlamosak azt hinni, hogy ezeknek a szerepeknek hatalmuk van, és csak így érvényesülhetnek, ha ezt a rendszert működtetik. Mert a hatalom erős, a hatalom megvéd, a hatalom ajtókat nyit. De megnyitja-e az utat a valódi önmagunk felé?
Sokan arra használják a szerepeiket, hogy megvédjék magukat. Hisz az álarc védelmet nyújt! Nem kell felvállalni a valódi énünket. De ez illúzió. És nem nyújt tartós védelmet. Az álarc ráéghet az arcunkra, a jelmez elkezdhet fullasztóvá válni. De sokan még ekkor is ragaszkodnak hozzá, mondván – megvéd! Valójában azonban sérülékennyé tesz, hisz azzal, hogy megtagadjuk önmagunkat, megtagadjuk azokat a képességeinket, erőforrásainkat, amelyek a valódi védelmet adják számunkra. Persze, az is lehet, hogy sokan pont azért viselnek álarcot, mert nincs mögötte az a képesség, erőforrás, ami lehetővé tenné, hogy valódi énjüket megmutassák.
Énünk három elem együttesében kapcsolódik össze. Az első, akinek hisszük magunkat. Ha valaki ezen a szinten megreked, eltölti az elégedettség érzése, akkor a fejlődés útjára nem fog ráállni. A másik elem az, ahogyan mások látnak bennünket. Itt bejönnek a szerepeink, és attól függően, hogy éppen hol vagyunk, milyen szerepben, felvesszük a szerephez kötődő viselkedési mintákat, amit a valós vagy vélt külső elvárás-rendszer még fel is erősít. A harmadik elem az igazi énünk. Van, akinek nincs igénye ennek a feltárására, van, aki úgy gondolja, hogy nem kell ilyen mélységében foglalkoznia önmagával. De az élet nagy rendező. Nemrég egy konferencián egy felsővezető a következőt mondta: amíg valaki nem él meg egy hatalmas katarzist vagy egy hatalmas tragédiát az életében, addig nem fogja megtalálni a belső egyensúlyt. Nagyon mélyen érintett ez a mondat, és megerősített abban, hogy néha – persze csak félve – gondolok arra, hogy bizonyos embereknek jól jönne egy jó nagy pofon az élettől.

Az élet azonban előbb-utóbb teremt olyan helyzeteket, ahol teljesen meg kell mutatkoznunk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. A coaching folyamatokat értékként kezelő vezetők, ügyfelek eljutottak arra a pontra, ahol érzik, hogy a szerepjátszás romboló. És persze vannak a többiek, akik úgy hiszik, hogy nekik nincs szükségük a valódi énjük megtalálására. És leélnek egy életet egy „szerep-illúzióban.”
Pedig ha önmagunk vagyunk, akkor az abból fakadó teljesség és elégedettség érzése megélésével együtt ez egy olyan küszöb az életünkben, amelyet mindenképpen át kell lépni ahhoz, hogy az életünk valódi formájában kibontakozhasson. A választás mindig a miénk! Le tudjuk győzni a félelmeinket, a korlátozó hiedelmeinket, el tudjuk engedni a státuszszimbólumokat?
Mert ez kell ahhoz, hogy megengedjük magunknak, hogy ÖNMAGUNK VALÓDI FELVÁLLALÁSÁVAL lépjünk ki az élet színpadára. Ehhez azonban első lépésként őszinteség kell: önmagunk felé. Aki őszinte, felvállalja valódi önmagát, az hiteles, és tiszteletet ébreszt. Emellett bátorság kell. De ez már egy következő írás témája lesz…