Tudom, tudom, erről nem illik beszélni! Hisz erősnek KELL lenni, meg KELL felelni az elvárásoknak, cool-nak KELL lenni, nem szabad az érzelmeinket megmutatni, nem szabad a véleményünket felvállalni, mert akkor sérülékennyé, sebezhetővé válunk. Coaching folyamataimban nagyon erős feszülést érzek a vezetőknél a kell, muszáj, tökéletes, mondhatnánk golyó- és ütésálló vezetői lét és az emberi, sebezhető, érzelmeket megélő vezető lét között.

Úgyhogy ezért szeretnék róla kicsit elmélkedni…

Az előző írásomban (Álarcok álarca) az álarc volt a központi téma, a valós vagy vélt szerepeink megélése. Előtte írtam a versengés vagy együttműködés kérdéséről és a komfortzónából való kilépésről. Ebben az írásban ezek kicsit összekapcsolódnak a sebezhetőség témaköre által.

Tökéletesen álcázott világban élünk. Ahol azt éljük meg, hogy vannak győztesek és vesztesek. A győztesek erősek, jó pozícióban vannak, mindent elérnek, és vannak a vesztesek, akik gyengék, szenvednek, semmi nem sikerül nekik. Biztosan így van ez? Szétválasztható a világ győztesekre és vesztesekre? Nem hiszem. Kihívások vannak, élethelyzetek, ahol időnként győztesek vagyunk, időnként vesztesek – de mindannyian megéljük életünkben az elbizonytalanodást, mindannyian vállalunk kockázatokat, mindannyian felkerülünk időnként az érzelmi hullámvasútra.

A különbség csupán az, hogy elég bátran vagyunk-e ahhoz, hogy fel merjük vállalni mindezt, és VALÓS módon meg tudunk-e mutatkozni a világ előtt. A hitelesség kulcsa talán ez. Egy bölcs szakembertől hallottam, hogy a fájdalmat nem lehet megúszni akkor, amikor egy változás zajlik az életünkben. És ha ezt bátran felvállaljuk, megéljük, akkor valóban a helyére kerülnek a dolgok, és nem ragtapaszokkal takargatjuk el a sérüléseinket. Miközben sokan ezt teszik. A külvilág felé azt mutatják: ”minden rendben”. Mert nem elég bátrak megélni a sebezhetőségüket.

És kérdezhetnék sokan, hogy mire jó ez, amikor a világból az jön szembe, hogy a külsőségek, a hibátlanra szabott celebek, a tudás és kompetencia nélkül, kapcsolatrendszer által pozícióba került emberek tartanak kegyetlen, görbe tükröt számunkra. Ahol a nagyzolás, a magamutogatás, az arcoskodás, a kivagyiság jónak tűnő megoldások a hétköznapiság és jelentéktelenség érzésének enyhítésére.

Mire jó akkor a sebezhetőség, a bátorság felvállalása?

Hogy merjünk! Merjünk szabadabban élni a lehetőségeinkkel, merjünk kockáztatni, ami által valódi, értékes fejlődésen megyünk keresztül. Merjük elhinni, hogy olyan valamit teszünk hozzá a világhoz, ami egyedi, ami értékes, ami általunk jön létre. Akkor is, ha nem kerül reflektorfénybe, ha nem írnak róla az újságok. De értéket teremtünk a létünk, a munkánk által, hozzáteszünk a nagy egészhez szülőként, gyerekként, társként, munkatársként, vezetőként egyaránt.  Pál Feri atyának volt egy nagyon hasznos mondata számomra: mindannyiunknak pozitív jogosultsága van az életre!

A világ tapasztalataim szerint átalakulóban van. A töredezettség, a felszínesség mögött egyre többen nyitottak a szemléletbeli váltásra. Egyre több olyan szakemberrel, kollégával, vezetővel találkozom a munkám során, és egyre több baráttal, ismerőssel a személyes kapcsolataimban, akiknek személyes igényük a valódi változás: az együttműködési igény, a minőségi kommunikáció, a bántó zajok kiszűrésének igénye az életükből, egy inspiratív tér létrehozása, a valódi felelősség felvállalása, önmaguk álarc nélküli megmutatása.  

Vajon miért? Mert a gazdasági és társadalmi elidegenedés fojtogató azok számára, akik minőségi életet szeretnének élni. Ehhez még párosul a tudás elidegenedése is: látszattudás, látszatinformációk tömege vesz körül bennünket, ami látszattájékozottságot eredményez. És egyre többen érezzük, hogy amit a világ üzen, ahhoz egyre kevésbé van közünk. Ebben a sodrásban igen, bátorság kell ahhoz, hogy felvállaljuk önmagunkat, a sebezhetőségünket!

Müller Péter írja, hogy „ahol  megsérthetnek, ott gyenge vagy. Jó kulcs az önismerethez. Ott kell  erősödnöd, ahol  valami sérelem ért. Ahol nem bántódsz meg, ott már  edzett vagy. Az érzéseid visszajelzik, hol kell fejlődnöd még. Hol hiányzik az önismereted, az  önbizalmad, és az erőd. Mert ez a  három összefügg.” A fejlesztő folyamatokban ez általában úgy jelenik meg, hogy amit az ügyfél a legjobban hárít, amiről a leginkább nem akar beszélni, ott van dolgunk. Hisz azok a sebezhető pontjai, azok az érzelmi barométerek, amelyeknek üzenete van. A sebezhetőség felvállalása által azonban edzettebb lesz, pont ezeken a területeken.

És vannak eszközök, stratégiák, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy levessük az álarcokat, a páncélokat. Brene Braun szégyenkutató írja Bátraké a boldogság című könyvében, hogy: „az elegendőség a hiány ellentéte, a hiány jellemzői pedig a szégyen, az összehasonlítás és az elzárkózás. Ha elegendőnek hisszük magunkat, megszabadulhatunk a páncéltól és levehetjük a maszkunkat. Sőt, az elegendőség érzetével nyitunk az önértékelés, a határállítás és az érzelmi elkötelezettség felé.”  

Szóval, úgy tűnik, a sebezhetőség felvállalása egyszerű: Elég vagyok! Elhiszem! Ennyi!

Zárásként Cohen Anthem című dalának refrénje:

”…Forget your perfect offering. There is a crack in everything, that’s how the light gets in…”