Jó úton vagyok? Jó, hogy ÚTON vagyok!

„Befelé figyelni nem feltétlenül kifizetődő egy külsőségekre épülő társadalomban” – hallottam nemrég egy előadáson. Azóta nem hagy nyugodni ez a gondolat.

Hogy is van ez? Hisz a világ sok esetben a külsőségekről szól: a belbecs helyett a külcsínről, a szakmaiság helyett a kapcsolatrendszerről és a hatalomról, a megfontoltság helyett a rohanásról, a minőség helyett a mennyiségről, a lágyság helyett az erőről, a figyelem helyett a törtetésről, az egyszerűség helyett a bonyolultságról, az önszeretet helyett az önutálatról, a belső harmónia helyett a görcsös megfelelésről.

Miért van akkor egyre nagyobb igény a befelé fordulásra? Miért jelennek meg sorra könyvek a csendről, az introvertált működés hatékonyságáról? Miért foglalkoztatja az embereket egyre jobban, hogy hogyan szerethetnék önmagukat, hogyan lehetnének önazonosak, és hogyan lelhetnének belső békére és harmóniára? Hogyan tudnának önmaguknak és nem a külvilágnak megfelelni?

Talán azért, mert elfáradtak abban, hogy kifelé pazarolják az energiáikat.

Talán azért, mert egyre nagyobb a szakadék a külsőségeket előtérbe helyező emberek felszínes élete és a belső harmóniára törekvő emberek minőségi élete között. És ez egyre nagyobb szakadékot képez a kapcsolatokban. Talán…

Amiért engem ez most foglalkoztat, hogy egyre több befelé figyelni vágyó embertől kapok felhatalmazást és bizalmat arra, hogy ezen a göröngyös és nehéz, sokszor széllel szembe menő úton fejlesztő partnerük legyek. Ez alapvető fókuszváltást jelent, hisz az elmúlt években főleg a megfelelés kényszere volt jelen. És a megfelelés egy teljesítménykényszeres, külsőségekre épülő társadalomban biztonságot jelent, enyhíti a kiszolgáltatottságtól való félelmet. De a fejlődés záloga nem lehet a megfelelés, hisz a külvilág elvárásaira való figyelem esetén a fókusz kívül van, az energiákat kifelé mozgósítjuk, és nem befelé.

Természetesen megszólalhat bennünk a kisördög, amely azt üzenheti, hogy veszélyes a befelé figyelés, hisz akkor perifériára szorulhatunk. Önérvényesítőnek kell lenni ebben az egocentrikus világban. Emellett viszont kompromisszumokat kell kötni, be kell állni a sorba, ki kell vívni a külvilág elismerését. Igaz ez?

Az EGO-vezérelt élet nagyon jól működhet, amíg jól alakulnak a dolgok körülöttünk. Hisz ha erős az egónk, akkor mi vagyunk a középpontban, mi irányítunk. Logikus módon érdemesnek tűnik ragaszkodni hozzá. Az ego hisz az ÖNállóságban, a KÜLÖNállóságban, az ego ÖNző, megszerzi, amire szüksége van. Az ego motivál, előre visz, segít a sikeres élet kialakításában. Az ego tudja, hogy az idő véges, tehát pörögni kell, élni kell a lehetőségekkel, tervezni kell a jövőt, egy pillanatra sem szabad megállni. Vagyis mi történik?

Az EGO VEZÉREL. Kiszolgáltatjuk magunkat neki. Tartani akarjuk vele a lépést, nehogy valamiről lemaradjunk. Megszűnik az életünk összetartó ereje, és torzul a realitás. Mert a hatalom látszata, a külső csillogás elvakít és eltorzít. És átrohan rajtunk az élet. Egyik ügyfelem így fogalmazta meg egyszer a saját életét: „nem MEGélem az életet, hanem FELélem és TÚLélem.” Vajon hányan vannak így? Ezek az emberek jó úton vannak?

A BELÜLRŐL VEZÉRELT ember az egységélmény megélésére törekszik. Ő nem rohan, hanem megáll néha, időt szán önmagára – minőségi időt. Tud egyedül lenni önmagával. De tud összetartozni is. Aki nem csak birtokolni akar, hanem ismeri az „elég” fogalmát. Aki az önbizalmát és az önbecsülését nem külső visszacsatolásoktól teszi függővé, hanem belülről éli meg. Akinek életét nem a szorongás és az állandó teljesítési kényszer tölti ki, hanem a belső szabadság és érzelmi emelkedettség. Aki reális tudással akar rendelkezni önmagáról. Aki el meri engedni azokat a megszokott sablonokat, amelyek biztonságosak ugyan, csak nem segítenek a fejlődésben. Aki elfogadja és tiszteli önmagát. Aki valós tapasztalás alapján átláthatóságot és nyíltságot engedélyez magának. Aki őszinte – elsősorban önmagával. Aki mer szembesülni. Aki szabad. Aki megújulásra kész és képes.

Aki nem az illúziók feszülésében él. Aki ÚTON van. Jó úton.